A nyelv ismerete nélkül is sok szál köti Magyarországhoz – mondta el az MTI-nek csütörtökön a világhírű olasz író, Claudio Magris, aki a XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként érkezett a magyar fővárosba.
„A magyar kultúrával való kapcsolatom nagyon érdekes, de ellentmondásos dolog. Ellentmondásos, mert a magyar nyelv nemismerete egyfajta falat emel, hiszen nem olvashatom eredetiben a magyar irodalmat" – árulta el a Duna című esszéregényéről világszerte ismert trieszti író, aki csütörtökön vette át a Budapest Nagydíjat.
Mint hozzátette azonban, rengeteg dolog köti össze a magyar kultúrával, hiszen ez az első ország, amelyet „saját világain", Olasz- és Németországon kívül megismert, így bizonyos értelemben Magyarország jelentette számára a kaput a nagyvilág felé. „A feleségem, Marisa Madieri családneve talán magyar származásra utal, Varasdról származó apósom még beszélt is magyarul. Aztán idővel sok barátság, utazás kezdett az országhoz kötni, és biztosan a Duna sem született volna meg a magyar kultúrával kapcsolatos élmények nélkül" – idézte fel.
Claudio Magris Közép-Európához fűződő kapcsolata szempontjából alapvető fontosságúnak tartja torinói éveit. „Triesztben nőttem fel, ahol számos dolgot magamba szívtam a családom és sokszor nem olasz származású barátaik világából. Már fiatalon sokat olvastam, de tizennyolc éves koromig egy sort sem trieszti szerzőktől. 1957-ben aztán a világpolitika miatt nehéz időszakot megélő Triesztből Torinóba mentem tanulni, ahogy sok más fiatal is elhagyta ekkor a várost. Torino ellenben csaknem megduplázta ekkoriban a népességét, és az antifasizmus, a modern liberalizmus, az irodalmi élet egyik olaszországi fővárosának számított" –szólt egyetemi éveiről.
Mint az író hozzáfűzte, Torinóban kezdett Triesztről olvasni, ekkor kezdte megérteni szülővárosa egyediségét, majd úgy érezte, meg kell ismernie annak korábbi korszakait is. „Ekkor fogtam bele az osztrák-magyar múlt kutatásába, amiből első könyvem, A Habsburg-mítosz is megszületett. Ez a kötet nem elsősorban Ausztriáról szól, hanem egy régi, rendezett világ összeomlásáról, tulajdonképpen indirekt önéletrajznak is tekinthető. Ahogy az első könyvemnél, azóta is igaz: miközben írok, még nem tudom pontosan, miről írok, leszámítva természetesen a tárcákat, cikkeket. Ugyanígy történt a Dunánál is" – emlékeztetett. A Duna egyrészt egy addig is létező mély érdeklődés eredménye, de ahogy Magris minden munkájánál, itt is kellett egy adott pillanat a regény ötletének megszületéséhez. –Pontosan emlékszem erre a pillanatra: 1982-ben egy gyönyörű szeptemberi napon Marisával és néhány barátunkkal Fischamendben jártunk, a ragyogó napsütésben a folyó mintha egybeolvadt volna a part menti rétekkel, mikor megláttunk egy útjelző nyilat, Duna Múzeum felirattal. Furcsa volt ez a szóösszetétel, mintha a Duna egy múzeum részét képezné. Egy padon ülő szerelmes párnak lehetne hasonló érzése, mikor egyszerre csak észreveszik, hogy a Szerelem a parkban című kiállítás részeivé váltak" – idézte fel Claudio Magris.
Felesége ekkor felvetette, hogy továbbmehetnének a Duna mentén egészen a Fekete-tengerig, és ebben a pillanatban született meg a könyv ötlete. „Ezután négy évig írtam és utaztam a Duna mentén, amely Közép-Európának, ennek a bábeli világnak a szimbólumát jelentette" – mondta a szerző.
Egészen eltérő jellegű regény a magyarul szintén megjelent Egy másik tenger, ebben az író egy konkrét személy történetét vetette papírra. Mint Magris hangsúlyozta, hisz abban, hogy nem a szerző választja meg a stílust, hanem maga a történet; a téma elválaszthatatlan a formától. Az Egy másik tenger egy olyan ember, Enrico Mruele története, aki kétségbeesetten keresi az abszolútumot, aki meg akar szabadulni mindentől, ami a lényeg szempontjából mellékes, fölösleges. Természetes volt, hogy ehhez a témához egy líraibb, forróbb stílus illik, amely azonban száraz is egyben – beszélt regényéről.
„A könyv a Carlo Michelstaedter iránti érdeklődésemből született: ez a filozófus, aki 23 évesen lett öngyilkos, egy olyan kérdésre kereste a választ, amely ma aktuálisabb, mint valaha: miért mindig a holnapnak élünk? Gondolatai olyan nagy hatással voltak Enricóra, hogy az visszavonult a világtól: Argentínában gauchónak, tehénpásztornak állt, saját létezésének minimalizálására törekedve. Később aztán egy ma Horvátországhoz tartozó, gyönyörű isztriai falucskába, Salvoréba költözött, ahonnan többé ki sem mozdult" – ismertette a főhős élettörténetét az író.
Claudio Magris eddigi utolsó regénye a magyarul is megjelent Vaktában, majd egy rövid monológot írt Lei dunque capirá (Ő tehát majd megérti) címmel. „Jó ideje dolgozom egy újabb könyvön, egy több történetből felépülő, polifónikus regényen, de még nem találtam meg, azt a »vezérdallamot«, amely ezt a sok történetet eggyé fűzi össze. Nem vagyok azonban pesszimista, hiszen meg kell adni az időt ennek a könyvnek is" – vallott jelenlegi munkájáról
A pályafutása során számos kitüntetéssel elhalmozott író az MTI kérdésére válaszolva tiltakozott az ellen, hogy a Nobel-díj várományosa lenne. „Kizártnak tartom, hogy a Svéd Királyi Akadémiánál számítanának a londoni bukmékerek vonatkozó oddsai. A Nobel-díjnak egyébként sincsenek jelöltjei, ezért maradjunk abban: elvileg nem lehetetlen, hogy egyszer megkapjam, de számos nagy író van a világon" – fogalmazott.
forrás: MTI