A XIII. Győri Könyvszalon Alkotói Díját Lackfi János József Attila-díjas költő vehette át a Könyvszalon ünnepélyes megnyitóján, október 25-én.
A díjátadón Antall István méltatta a költőt:
„Ne a formáját nézd, mert ő erejében Toldi, de legalább névválasztása nyomán kortársa. Lackfi János költő édesapjától kellett, hogy (nevében) megkülönböztesse magát és ez messzemenően sikerült neki. Segített persze ebben az, hogy a tehetségnek annyi alakja van ahány vonása a személyiségnek, s ebből a végtelenből Lackfi János a kimeríthetetlen játékosságot „örökölte”. Azt a játékosságot, amelynek energiatartalékai nem látszanak fogyatkozónak, mert a könnyedség mögött, a talentum mögött ott feszül a tudás, s az érzelem. Olyan formaművész ő, akinek minden megszólalás azonos intenzitású kihívás, költészetének belső hevületét az a mámor fűti, amely élvezettel nyúl anyagához a nyelvhez, s kimeríthetetlen gazdagságával élni is tud. Formakészsége a magyar költészet legnagyobb mestereivel emeli azonos rangra, csak őbelőle egy kicsit még hiányzik a Nyugatosok tanáros komolyága. Ha rokont keresnék neki, talán Kosztolányi Dezsőt emlegetném. Viszont a jó Desirével szemben benne nem tolakszik annyira előre az én, nem mozgatja a hiúság, bravúrjait is kissé távolabbról, kívülről tudja szemlélni, mintha önmaga is rácsodálkozna költői készségeire. Olyan Lackfi János, mint a kiváló művész, aki egy kicsit szerelmes ecseteibe, meg tudja simogatni a vásznat, nagyon tud szippantani a festék illatából. Még költői szertelensége is fegyelmezett, amit a műfordítások során akár egyetlen közismert francia vers magyarításánál el tud követni, a stiláris variációk felmutatásakor, az poéta doktusszá is emelhetné, csakhogy őt a tekintélynek ez a külsődleges formája nem igazán érdekli. Aláfeszül a Mirebeau hídnak, hogy az egész magyar műfordítás irodalom odafordul és bámul. Mellesleg úgy tud mesterkurzusokat vezetni, hogy tanítványai úgy érezhetik, hogy ez az önmagát zseniális kamaszként megőrző férfiember - egy közülük. Talán éppen ezért tud szót érteni a gyermekközönséggel is, mert képtelen minden gügyögésre. Pontosan ugyanúgy „nem szereti a gyerekeket”, ahogyan Weöres Sándor, viszont tud a fejükkel gondolkodni. Családapaként sem lehet vele könnyű az élet, mert hiába dolgozza magát halálra, könyvei számtalanok, egyetemi órái szintúgy, író-olvasó találkozók kedvence, szórakoztató társalgó, viszont a környezetében (ha csak nem szeretett felesége ül mellette) bárki könnyen másodhegedűsnek érezheti magát. Sokat dolgozik, mondtam, viszont nem tűz verset feleslegesen tolla hegyére. Mutatványosként is érezzük, hogy a megpörgetett szavaknak súlya van, költészetében a díszítettség alól kikandikál a dráma, a halállal is szembe tud nézni, amikor Lázár Ervinke végtelenbe vezető lépteinek nyomát, öt gyermeke közül az egyiknek előszámlálja. A költő nem a közönségnek játszik, akkor sem, ha igen. Mondogatja nekünk azt, amit mondania kell! Belső kényszerek mozgatják és nem a magamutogatás, miközben tudjuk a költészet lelki vetkőződés, orrunkat mégsem csapja meg a test illata. Ez a meggyőző nagyvonalúság. Miközben Lackfi János még akkor is az út elején van, ha már tudjuk, mi van mögötte. A magyar költészet hagyományainak világraszóló újdonsága. Mert ő már rég nem ígéret. Teljesség most is.”