„Születtem 1947. október 4-én Dunaföldváron. Szüleim mindketten orvosok voltak, apám bel és tüdőgyógyász, anyám gyermekgyógyász. Az itt eltöltött évek a legsötétebb Rákosi rezsimben zajlottak és mindkettőjüket nagyon megviselte. 1950-ben született a húgom, Katalin. 1953-ban szüleim felmondtak és Ajkára költöztünk, ahol apám a Tüdőgondozót, anyám a rendelőintézeti gyermekrendelést vezette. 1954-ben itt kezdtem iskolába járni. Itt éltük meg 1956-ot is véres események nélkül, de decemberben, mikor a szokásos karácsonyi összejövetel megtörtént, az egész kiterjedt Teleki család részvételével a nagyszüleimnél Budapesten, számomra mellbevágó élmény volt a kiégett épületeket és az utcán heverő halottakat látni.
1957-ben apám hirdetésre megpályázta az esztergomi Tüdőgondozói állást és meg is kapta, de lakást csak 1958-ban kaptunk, ezért addig mi anyámmal és húgommal Ajkán maradtunk. Itt az iskola mellett magánúton kezdtem németül és zongorázni tanulni, amit Esztergomban folytattam. Esztergomban a Gyakorló Általános Iskolában, majd később a Petőfi Általános Iskolában folytattam a tanulmányaimat. 1961-ben szüleim Szobon feltettek egy NDK-ba menő vonatra és német levelezőtársamnál töltöttem egy hónapot, először anélkül, hogy egy magyar szót hallottam volna. Pont akkor emelték fel a berlini falat, ami az ottani lakosságból jelentős megrökönyödést váltott ki, és én ezt személyesen is átéltem gyerekként, ugyanis addig simán át lehetett menni Berlinben metróval a nyugati oldalra.
Én kora gyerekkoromtól kezdve tisztában voltam a politikai viszonyokkal, hiszen a szüleim minden este 8-kor a Szabad Európát, majd 9-kor a londoni híreket hallgatták, és felmerülő kérdéseimre mindig adekvát válaszokat adtak. Mindketten művelt, tájékozott emberek voltak , és a történelmi és politikai érdeklődésemet tőlük örököltem, de ugyanúgy a zene szeretetét is, ez utóbbi főleg a klasszikus zenére értendő. Nagyon jó tanáraim voltak a gimnáziumban is, ahol kiemelkedő képességű osztálytársaim voltak, akik szintén óriási jelentőséggel bírtak szellemi fejlődésemben. Az István Gimnáziumban érettségiztem, majd egy NDK-beli egyetemre felvételiztem sikerrel, de végül az NDK-ban lemondták a magyar hallgatók jövetelét. Az elért pontszámmal 1966-ban Debrecenben kezdtem meg orvosi tanulmányaimat, melyeket 1970-től Budapesten folytattam és fejeztem be 1972-ben.
Angolul még a gimnáziumi éveimben kezdtem tanulni, amit azért említek meg, mert ez hasznomra volt mind tanulmányaim, mind pedig szakmai fejlődésem során is. Zongoratanulmányaimat a gimnázium végen abbahagytam, de nem örökre, ugyanis jelenleg nyugdíjas korom óta naponta fontos szerepet tölt be az életemben.
1972-ben az esztergomi Sebészeti Osztályra kerültem, ahol Mátyus főorvos lett a főnököm, aki nem csak kiváló sebész, de óriási tudású orvos, természettudós, és óriási játékos, kiváló debatter és gyakorlati ember volt. A munkatársaim is nagyon tehetséges kollégák voltak, elég ha megemlítem Pénzes Pista, később egyetemi tanár, Tőrös Péter később főorvos , vagy Babos Jancsi, később a traumatológia megnyitásakor Hermann főorvos nevét, később Mátyus főorvos utóda Jankovich főorvos vagy Ungár Dénes vagy Hámory Zsolt nevét.
1972 a családi életemben is a legfontosabb dátum, mert megházasodtam, feleségem Marczell Edit fogorvos, aki a következő 4 évben három gyermekem édesanyja és családunk igazi vezetője és feje lett, ugyanis nélküle sebészi, majd később ortopédiai tevékenységem, baleseti ügyeleteim nem működhettek volna. Feleségem nemcsak kiváló anya, élettárs, barát de kiváló szervező is. Óriási összejövetelek, bulik, családi ünnepek színesítették és színesítik máig a mindennapjainkat.
1977-ben szereztem sebész szakvizsgát, majd az ortopéd szakvizsgát egy év Ortopéd Klinikán és az ORFI-ban eltöltött gyakorlat után szereztem meg, így mestereimnek tekinthető Riskó és Vizkeleti professzor is, de a klinikán szerzett barátságok ma is élnek.
1981-ben Líbiában pályáztam meg egy hadisebész állást, ahová családommal együtt mentünk, feleségem Tripoliban egy polyklinikán lett fogorvos, gyermekeim pedig egy angol iskolába jártak 3 évig, ami későbbi életükben meghatározó lett. 1984-ben jöttünk haza rengeteg élménnyel és tapasztalattal, majd gyakorlatilag zökkenőmentes visszailleszkedés után Esztergomban folytattuk a tevékenységünket. 1986-tól a Trauma Részlegen dolgoztam, de folyamatosan ortopéd tevékenységet is végeztem. Hermann főorvos volt a közvetlen főnököm, de ügyeltem a hasi sebészeten is, rengeteget operáltam. 1999-ben Sydneyben világkongresszuson is részt vettem, 1993-ban Esztergom francia testvérvárosának, Cambrai-nak a kórházában töltöttem el egy hónapot ami óriási élmény olt, nem csak szakmai de nyelvi szempontból is . Itt is sikerült tartós baráti kapcsolatokat kiépíteni, amelyek most is élnek.
1998-ban a trauma részlegből Trauma Osztály lett, ugyanis a traumatológiai tevékenységünk egyre intenzívebb lett.
Szabadságunk idején feleségemmel mind az öt földrész sok országát látogattuk meg, gondosan dokumentálva ezeket a kirándulásokat, főleg fotók formájában. 2003-ban született első unokánk, majd ezután minden évben egy. Jelenleg 5 tizenéves és egy 16 hónapos unokánk van.
2009-ben, 62 éves koromban mentem nyugdíjba, de vállalkozóként azóta is dolgozom 6 helyen, és mindez most is sok örömöt és sikert okoz. Feleségem is dolgozik, így tudunk most is utazni, főleg az unokáinkkal, ami fantasztikus élmény. Naponta 2-3 órát zongorázom.”